Ember, te!
Mondd, ki vagy te?
Halandó.
Kinek élete múlandó,
de mégis örülsz, te.
Te bolond!
Jaj te.
Hát bolond vagy?
Mondd, hogy az vagy.
Boldog életed,
mondd csak téveszme.
Zavar fejedben az,
amitől mindig kacagsz.
Rád tekintek,
hanyagul,
mert hanyag vagy.
Idétlen mosolyod,
arcodon hagytad.
Mint mindig.
Véletlenül,
vagy tán direkt?
Szánt szándékkal,
lepsz meg,
e rút ajándékkal?
Orrom alá tolod,
neked milyen,
neked jaj milyen,
jól megy sorod?
Te beteg!
Tán én vagyok,
én aki bolond,
s nem érti ezt?
Pedig triviális lehet.
Minden embernek az.
Csak nekem nem.
Világra sírva jöttem,
te nevetve.
Azóta nevetsz.
Arcomba bele.
Így, önfeledten:
Hehe!
Jaj te!
Szavakat nem lelek.
De még mindig,
még mindig kérdem,
százszor,
ha nem válaszolsz,
ezerszer.
Mert nem értem.
Hol a bánatban,
a bánat nálad.
Nálam csak az van,
míg másnál nem.
Ez embertelen.
De ember vagyok,
orvosilag, testben.
És a lelkem?
Sokat emlegetett,
tabu.
Tán itt a gubanc.
Legbelül.
Igen, már érzem is.
Vagy...
Jaj ez nem az.
Akkor még kérdem,
százszor s ezerszer,
ha kell.
Amíg el nem mondod.
Hol az a bizonyos,
az a bizonyos boldogság.
