2013. márc. 16.

Csak tovább

Ejnye hát!
Rajta már!
Ne ácsorogj!
Menj tovább!

Hallod a zajt.
A léptek zaját.
Fekete zászlaját.
Unszol, bátorít.

Sír a pap.
A sír körül áll.
A nagy tömeg.
Lemaradtál.

Csönded száll.
Léptek zaja.
Nem követi már.
Száll némán.

Ejnye hát!
Rajta már!
Ne ácsorogj!
Szállj tovább!

2013. márc. 12.

Ihletnek fohász

Fülembe morzsol szavakat a szél,
a déli órák zaja még követ,
a kő se sok, mégse emelném
fülem, unalmas zörejeknek.

Az csak mi felkelti figyelmemet
te vagy, takarj hát el, te napsugár,
vakítsd el mind gondjaim, s kínom,
elmémbe csak fény, te legyél már.

Etess szavakkal, ami mind tiéd,
eget engedd szántani, szárny mi kell
nekem, ragadj fel oda Hórusz,
vezess világod kapuján át

hamar, nincs percnyi se az életem,
dalold el mind bölcseleted nekem,
amit a sólyom szemeden látsz,
meséld na mind hát el szerelmem.

Angyal mi vagy, szónokodul fogadj,
alszom is, kérlek te mesélj még...

2013. márc. 11.

Ó, édes szemek!

Gyermeteg a csíny,
szőlőt csenni más kertjében,
ó, édes szemek!

Tiltott mind mi szép,

hol hát hatalmas falad,
ó, édes szemek!

Csőszét figyelném,

ha látnék mást ekívül,
ó, édes szemek!

"Egy percecske még,

várjatok, csak egyetlen...
ó, édes szemek!"

De csak csábítják,

s eleresztik a csacsit,
ó, édes szemek!

Ó, édes szemek,

vajh hányan ragadtak meg,
légyként bennetek.

Ó, édes szemek,

élni jó szépetekben,
kívüle már nem.

2013. márc. 7.

Attilának

Lehettünk volna gyermekek,
gazdagok, s felelőtlenek.
Olyanok kiknek nincs gondja,
de ha van is, van kinek mondja.

Lehetett volna az élet játék, nekünk,

ehelyett az élet volt ki játszott, velünk.
Megmondták kik vagyunk, mások,
rútul csaptak be minket, barátok.

Láthattuk mi, a gyönyörű világot,

ami minket csak csúfként látott.
Szívünk mégis oly sokakért dobbant,
mindért picit meg-meg roppant.

Lehetett volna minden más számunkra,

de nekünk csak súly borult vállunkra.
Minket oly messze elkerült a fény,
délibáb volt minden, s tünemény.

Lehettünk volna az őrült világ tagja,

helyette mi lettünk az őrült kitagadottja.
Mi ketten szintén, egyedül vagyunk,
hazátlanul, csendben, egyedül halunk.

Algériám

Én kedves Algériám,
tőled lüktet artériám,
miattad él aortám,
első hazám te voltál.

Allah teremtette báj,
oly meseszép arab táj,
néma búcsúm is úgy fáj,
intésem is nehéz: Bye!

Perce intettem: Au revoir!
e föld máris visszavár,
és szeretve fogad már:
Bonjour! Comment ça va?

Szakad a szakadék

Túl nagy a szakadék közted s köztem,
még úgy is, hogy önmagam levetkőztem.
Próbáltam ideig neked az lenni, aki,
még akkor is, ha volt benne némi baki.

Te túl egyszerűen gondolkodsz s érzel,
bonyolult tetteid, vívnak a józan-ésszel.
Én érzelmeimre, gondolatok ezre se elég,
tetteim oly kevesek, nem is tárom eléd.

Szakad a szakadék, túlpartjáról intek,
nagyon szerettelek, ha visszatekintek.
Szeretetem örök, végleg veled marad,
de el kell fogadni, szakad, ami szakad.

Sokszor fáj a szakítás, ahogy majd most is,
de volt már rosszabb, s lesz ennél jobb is.
Nem voltunk egymásnak az, aki,
de majd jön, eljön majd az a valaki.

Minden egyes percet köszönök neked,
nem feledlek el, ígérem. Ég veled!

Leendő Excel.nöknek

Nagy Vezér!
Kérdem én,
szólhat feléd e nép?
-ből egy kivert korcs.
Elnézést, hogy szövegem tagolt,
és szépírást hanyagolt.
De így ír a nép jobbja,
tudod, mert egykor te karod volt.
Nem enyém, te karod.
Szabadság, mi volt akaratod.
S kérdem, merre az ügy buzgósága,
tán oda lett, mint fiatalsága?
Mondja! Nagy-méltósága.
Fellángolás volt népe érdeke,
vagy talán fontosabb ma,
a saját rétege?
Ha igen, akkor megbékélek,
-én magam, a nép nem.-
hiszen a népben élve értem,
milyen nehéz lehet oda jutni,
nem két métert kell, ahhoz futni.
Én értem,
milyen az, ha bőröm féltem,
de még én is igazból szólok,
mint most, mint máskor,
jöhet akár más kor,
igazat akarok hallani,
ahogy én is igazat fogok vallani.
Mikor ön kérdez engem.
Jaj, tévedés ne essen,
nem kérdezi ön a nép elemét,
csak saját rétegét.
Így párbeszédünk sem diskurzus,
csak költői jaj,
fejemre ilyen időkben baj.
De pszt, köztünk marad,
ahogyan ön is.

2013. márc. 6.

Klavia-túra

Vadként futhatok a réteken,
Sasként szállhatok a kék egeken,
Folyókban lehetek a halhatatlan hal,
Mi főnixként éled újra, ha meg is hal.

Pegazusok hátán teremtek világot,
Onnan áldást szórok vagy éppen villámot,
Mint egy álomban, hol én vagyok az Isten,
Úgy vagyok egyedüli itt, párom sincsen.

Párom nincsen, de akad szárnysegédem,
Összeülünk néha az Istenek nevében,
Aprítva ellent és mindent, ami mozog,
Ha szoros a helyzet elteleportolok.

Tűzlabda, plazmatér fordul meg kezemben,
Voltam tíz földrészen és csak interneteztem,
Szebb, mint a valóság némelyik textúra,
Valóságtól eltérve nincs rajta cenzúra.

Ha unalmas hétköznapok súlya nyom,
Levetem azt és a billentyűt nyomom,
Mert a beteg világ elleni legjobb kúra,
Egy új világba menetelő klavia-túra.

Így állj hozzám

Gyűlölj!
Vess meg!
Kövezz meg!
Bánj velem úgy,
ahogy tartja kedved.
Nyugodtan.
Én megengedem.
Csak egyet,
egyetlen egyet,
nem tehetsz velem.
Azt mondani nekem:
Szeretem.
S feledni nevem.

Egy különleges eset

Ez egy különleges eset.
Nem szokásom szépen kérni.
Nem szokásom remélni.
Nem szokásom félni.
De most válaszáért bármit adok.
Pár soráért, majd meghalok.
Félek, választ nem kapok.

Ez egy különleges eset.
Kérte tőlem szépen kérjem.
Válaszáért kopjon térdem.
Ezt szívesen megteszem.
De őszinte tisztelettel kérdem:
Megéri önért folyatni vérem?
Megéri ez nékem?

A válasz: Meg.
Mert ön, egy különleges eset.

Azám, Hazám!

Hazaszeretet,
de a haza szeret-e?
Ad e néked étket,
elég lehetőséget?
Ad e néked eszmét,
hogy szép lesz még?
Hogy bízni tudj,
most ne hazudj!
Lehetsz néma pap,
de az utca nem az.
Lehetsz hallgatag,
elfojtott harag.
Lehetsz balgatag,
de kívül tágasabb.
A királyunk szerint,
aki nekünk búcsút int.
Évek óta búcsút int,
megint és megint.
Gyáva ki elszalad,
de csak az őrült marad.
Itt, ahol,
bűneiért senki sem lakol.
Mert pásztorunk paraszt,
szólhat a panasz.
De nem oldódik bajunk,
mert birkák vagyunk.
Bégetünk kopasztva,
remélve Tundrán tavaszra.
Torkunk vágják, de tűrjük,
mindig eltűrjük.
Birkák vagyunk!
Régi időket sírjuk,
melegen tartjuk sírjuk.
De hiába már e vár,
ránk a jövő se vár talán.
Kilopták felőlünk az eget,
helyette csillagok, ígéretek.
Tette ezt pár vezér,
saját zsebér'.
Hogy tele legyen a buksza,
ne kelljen adnia buszra.
Ehessen, ha arra van guszta,
éhes nép előtte, de van guszta.
Fogyóban a magyar hold,
mára tán már meg is holt.
Csak volt.
Villa, földek százszámra,
nekünk marad a gáz-számla.
Mert szívjuk,
tudjuk, hogy gáz, de szívjuk.
Még!
De soha nem mondjuk: Elég!
Forradalomhoz kevés,
már e nép.

Talán!
Azám!
Talán, hazám.

2013. febr. 25.

Ó te boldog ember!

Ember, te!
Mondd, ki vagy te?
Halandó.
Kinek élete múlandó,
de mégis örülsz, te.
Te bolond!
Jaj te.
Hát bolond vagy?
Mondd, hogy az vagy.
Boldog életed,
mondd csak téveszme.
Zavar fejedben az,
amitől mindig kacagsz.
Rád tekintek,
hanyagul,
mert hanyag vagy.
Idétlen mosolyod,
arcodon hagytad.
Mint mindig.
Véletlenül,
vagy tán direkt?
Szánt szándékkal,
lepsz meg,
e rút ajándékkal?
Orrom alá tolod,
neked milyen,
neked jaj milyen,
jól megy sorod?

Te beteg!
Tán én vagyok,
én aki bolond,
s nem érti ezt?
Pedig triviális lehet.
Minden embernek az.
Csak nekem nem.
Világra sírva jöttem,
te nevetve.
Azóta nevetsz.
Arcomba bele.
Így, önfeledten:
Hehe!
Jaj te!
Szavakat nem lelek.

De még mindig,
még mindig kérdem,
százszor,
ha nem válaszolsz,
ezerszer.
Mert nem értem.
Hol a bánatban,
a bánat nálad.
Nálam csak az van,
míg másnál nem.
Ez embertelen.
De ember vagyok,
orvosilag, testben.
És a lelkem?
Sokat emlegetett,
tabu.
Tán itt a gubanc.
Legbelül.
Igen, már érzem is.
Vagy...
Jaj ez nem az.
Akkor még kérdem,
százszor s ezerszer,
ha kell.
Amíg el nem mondod.
Hol az a bizonyos,
az a bizonyos boldogság.

2013. febr. 24.

Pofonfa

Lelkem kertjének egy kincse,
Szakavatott se érintse.
Ha rossz kedvében kaptad el,
Jó nagy pofon csattan el.

Kedves ám a pofonfa,
Nem válogat, nem goromba.
Ezért aztán bárki rázza,
Magát büdös helyzetben találja.

Faragatlan fámnál áll a tábla,
Jaj annak ki nem látja:
"Ne teszteld a türelmem,
mert pofonfákat ültettem!"

Köszönöm, hogy szerethettem

Szeretek lenni veled.
Szeretném fogni kezed.
Szeretek gondolni rád.
Szeretném csókolni szád.

Érték a pillanat veled.
De örökké őrizném helyed.
Szívem számít majd rád.
Én lennék második hazád.

Szerelmem tárgya kegyed.
De ha elmondom és elfeled?
Életem, szívem bíztam rád.
És ha majd elárulnád hazád?

Boldoggá tenném életed,
De ha más kell ehhez neked,
Szívtelenül csókolnám füled,
Csókolnám szóval: ég veled.

Szerelemmel gondolok rád,
De nyugodtan érhet a vád,
Hogy bennem ez csak vágy,
Vágy, hogy kötődjek hozzád.

Köszönöm, a képzelt világot.
Fogadd érte a szép álmot.
A szívemből kivágott,
Hervadó virágot.

Egyszer láttalak

Láttalak egyszer Vanda.
Bárcsak a pillanat örök maradna.
Bárcsak a gondolat nyugtot hagyna.
A gondolat, hogy mi lett volna, ha.

Mi lett volna, ha.
Akkor kettőnknek áll a világ.
A csillagok úgy hozták volna.
Szépség és szörnyeteg összetartozna.

Vajon lett-e volna merszem,
Megragadni kezed, s ordítani: Szeretem!
Vajon, ha nem várom a csodát.
Rájöttem volna a csoda te vagy?

Ez a gondolat, ami nyugtot nem hagy.
Mert te nekem olyan vagy.
Mint Edwardnak a Bella.
A messziről csodált Nutella.

Egy kedves szépség, ki nyugodt.
De soha sem unott.
Szívem veled mindig játszana.
Mi lennénk egymás támasza.

Egyszer láttalak.
A pillanat örök maradt.
Ahogy a neked írt sorok.
Amiket még sokáig dalolok.

Kusza busz út

Pillanatképek egy rémálomból: Kusza busz út

2013. febr. 22.

Hold szülötte

Hold szülötte, nap halottja.
Kiáltott, de ki hallotta.
Ugyan ki hallotta volna.
Elfordulnának, ha szólna.
Ha szólna.

Már csak ilyen gyermeteg.
A holdnak a gyermeke.
Várja a sötétség mezeje.
Ha a fényben nincs helye.
És nincs helye.

Mint modern-kori vámpír.
Ki napon járni bír.
Csak épp nem szeret.
Úgy keresi az óvóhelyet.
Egy búvóhelyet.

Nap elől fut napról napra.
Éjszaka mi vigasztalja.
Holdvilágot megsiratja.
S él tovább úgy élve-halva.
Élve s halva.

Hold szülötte, nap halottja.
Kiáltott, de ki hallotta.
Ugyan ki hallotta volna.
Elfordulnának, ha szólna.
Ha szólna.

2013. febr. 19.

Életszakaszt átfogó ének

Eddigi kis életem,
idétlen természetem,
rövid kis összefoglaló,
csak mi tőlem adható.

Voltam egykor lázadó,
s reménykedő házaló,
ki szeretetért kunyerál,
de szemétben guberált.

Voltam én már kisgyerek,
ki felelőtlen integet,
rá minden rosszra,
bánatom tán ez okozta.

Voltam én már él-diák,
sok mindent éltem át,
meg még sosem bántam,
magamra rátaláltam.

Voltam én már csábító,
hölgy szíveket hódító,
de saját szívem álom,
mert nem találom.

Voltam egykor álmodó,
másnak mosolyt átadó,
játszadozó bohóc bajnok,
tán még mindig az vagyok.

Másra pozitívan hatok,
örülök, ha adhatok,
ha már nekem nincsen,
semmi kincsem.

2013. febr. 14.

Bakancs-lista

Szeretném.
A művészet oltáránál találni magam,
még ha kicsit is, de kelyhéből inni,
e kortytól egy életen át hinni,
hinni, hogy van remény.
Szeretném.
Gyenge testem határait felfedezni,
hogy mennyit bír-e szerkezet,
bír-e még több fájdalmat,
vagy bír-e élvezetet.
Szeretnék.
Szaladni vadként, földrészeken át,
szántani élet hullámait sebesen,
tüzes természetem tombolna,
szállna a fellegeken.
Szeretnék.
Sétálni kéz a kézben, napsütésben,
kettesben a természet ölében,
békésen vállt-vállnak vetni,
szabadon szeretni.
Szeretnék.

Csak egy lány

Elrabolt.
Egy mesebéli csodalény,
fekete haja volt a fény,
vállán hullámzó lián,
szép obszidián.
Elrabolt.
Csillagszemű tündérke,
áldás nézni szemébe,
már elsőre elragadt,
a csillogó smaragd.
Elrabolt.
A Hófehérke példaképe,
orcája selymessége,
finom rubint ajkai,
érzéki karmazsin.
Elrabolt.
Ruhája a sötét este,
alatta kecses teste,
felfalja szemem,
talán szeretem.
Elrabolt.
Egy szép szerény lány,
akit kínoz a magány,
megvédeném előle,
de ki fogja előlem.
Elrabolnám.

2013. febr. 10.

Szürreális szürke ürge tekint magába, az űrbe

Szürke város, szürke táj,
Szürke fiú, szürke lány.

Szürke minden, ami fáj,
Szürke minden egyes báj.

Szürkéllik a kikelet,
Szürkéllik, ha este lett.

Szürkéllik az elmélet,
Szürkéllik maga a tett.

Szürkén szól minden hír,
Szürkén ír mind ki írni bír.

Szürkén álldogál a sír,
Szürkén sír, ha sírni bír.

Szürke világ, szürke tár,
Szürkét szül a szürke gyár.

Szürke minden s egyforma,
Szürke lenne, ami nem volna.

Szürke város, szürke táj,
Szürke fiú, szürke lány.

Szürke minden, ami fáj,
A Szürke mind az, ami fáj.

2013. febr. 3.

Kis esti képek

Sötét városi negyed,
máskor forgalmas lehet,
de most csak kong.

Csodálva járja a tájat,
más már az életet várja,
de ő otthonra lelt.

Csöndes falak között,
vágtat útján a sorsüldözött,
kopog a pszichopata.

Az idő máshol telik,
de a harangot félreverik,
s villámként ér.

Éjfélre eszmélek,
mélyen alszik ezer lélek,
enyém mélyebben.

Tolvajként járok,
vállamon átlátszó zsákok,
maszkokkal tele.

Fedi mi nincs nekem,
egy mázsa másolt érzelem,
de most nincs maszkabál.

Most sötét takar,
az Ember nem zavar,
és én se őt.

Kellemetlen e lét,
nincs benne semmi szép,
neked, se nekem.

Vonz az üres táj,
benne semmi sem fáj,
mert senki vagyok.

Ahol senki se jár,
ott vonul a halál s vár,
rám és én rá.

Talán most végre,
fedetlenül léphetek elébe,
őszintén, szabadon.

Egy jármű kiált,
de utamból félreállt,
életre ítélt.

Csend zajra vált,
sötét a fénybe csap át,
s indul a maszkabál.

Csak számok

Fontosak a számok.
Egyeseknek.
Százezrek millióknak.
Milliók egyeseknek.
Egy sem százezreknek.
Egyet váltanak kettőre.
Hetek alatt vagy egy-kettőre.
Viszik a számokat a temetőbe.
Hatalmat vesznek, bele vesznek.
Véges számok számtalan száma.
Végtelen bánat szám tára.
Mégis minden egyesek számára.
Nekem meg mind egy.

2013. jan. 28.

Árnyjátékos

Ahogy leszáll az este,
már szabadak az árnyak,
a sötétségbe veszve.

Nem számítanak idomok,

hogy tompor-e vagy frontol,
netán hogy ki mit gondol.

Csak a mámor az úr,

a kéj mi gyönyörbe nyög,
csókol-szeret hölgy vagy úr.

Érzések, izmok, nedvek,

megfeszülve szeretkeznek,
éjszakán át egyek lesznek.

Mikor fellibben az árnylepel,

épp kéj kéj előtt térdepel,
máskor vadul táncol két kebel.

Vörös ajkak hullámzó tengere,

morajukat forró pára lengi be,
vágyak fáklyáit lobbantja be vele.

Színes mozgatag a sötétben,

nemek, igenek egymás ölében,
tombolnak az élvezet érdekében.

Nyögve nyelve, de hevesen,

álomba simogat a csend,
nyelve búcsúzik szerelmesen.

Árnyak vad, finom zaja oda,

már csak gyönyörcsepp a nyoma,
álomban folytatódik az orgia.

Hajnalig fekszik az árnypár,

alakjuk egybeolvad a párnán,
de hamar felbomlik e nászpár.

Első napvilági csillanással,

örömgyöngyek táncával,
eloson az árny a vággyal.

Homályból ébred a test,

s napvilágra mindent feled,
holnap mindent újra fest.

Már fénnyel telt a szoba,

s az ágyjáték egyetlen nyoma,
mámoros mosoly csoda.

2012. dec. 29.

Kört kör követ

Fagyott követ,
Mit tekintet nem követ,
Úgy dobtak el.

Szálltam némán,
Majd felnyögtem egy téglán,
Panaszosan.

Egy ereszen,
Estem vízbe sebesen,
Sértetlenül.

Jégből börtön,
Magány itt börtön őröm,
Nem hol mi fagy.

Tavasz zokog,
Könnye könnyeden robog,
Partra taszít.

Itt kő kövön,
Fullasztó kín az öröm,
Szárazon sír.

Finom kezek,
Szeretve megneveznek,
Elengedtek.

Újra árban,
Sodródva a magányban,
De már nem fáj.

Aludni kell,
Ne lásd hányan dobnak el,
Jövet, menet.

2012. dec. 19.

Ez mind vagyok

Hogy mi vagyok én? Egy páratlan szemét,
egy elfeledett gondolat a kút fenekén.
Egy szülőtlen korcs, akit a sors szétvetett,
egy zokogó bohóc, aki épp nevet.
Egy újság, ami kerüli a tényeket,
egy gyermek, aki éppen csak lépeget.
Egy szivárvány, ami nem mutat színeket,
egy víz csepp, ami rondítja a kék eget.
Egy semmi vagyok. Nem létezem.
Mégis mindenhol, mindig ott lesz a jelem.
Ott vagyok minden elfojtott szóban,
ott leszek minden eltévedt álmodozóban.
Ott vagyok minden kételkedő fejben,
ott leszek minden kedves idegenben.
Ott vagyok minden elszökött könnycseppben,
ott leszek minden elhagyott gyermekben.
Ott vagyok minden baráti mosolyban,
ott leszek minden búsan bohóckodóban.
Az vagyok aki az Életre nem vett bérletet,
de a kezébe nyomtak egy jegyet.
Az aki rosszkor érkezett, keresett,
de hiába, mert nem talált helyet.
Aki a darabból kiemelte a szépeket,
de végül nem értette a lényeget.
Én vagyok az értelmetlen cselekedet,
ami alkotta a céltalan gépezetet.
Ami képes beindítani a képzeletet,
és mindenre mond egy igenlő nemet.
Élek éppen vagy békésen halok,
én ez mind vagyok.

2012. okt. 19.

Szeretnék 2.0

Szeretnék szeretni,
Minden rosszat temetni,
Világ bűneit feledni,
Szeretnék újraszületni.

Feledném az eszméket,
Minden rossz emléket,
Minden egyes részletet,
Felednék egy életet.

Szeretném elhagyni a világot,
Szeretnék elfeledni minden álmot,
Halálom percében elmondani: Köszönöm.

Újévi kis köszöntő

Elkurvult világban,
újra elhagytunk egy évet.
És ahogy már régóta hiába,
most újra keressük a szépet.

Pezsgő a pohárban,
így ünnepeljük a létet.
Szépet kívánunk várva a jobbra,

de úgyis elsodor a végzet.

Tisztán szív nélkül

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám.
Nincs szívem, se barátom,
se életem, csak halálom.

Lelkem már csak üres rekesz,
se bánat, se szeretet.
Húsz esztendőm fájdalom,
húsz esztendőm eldobom.

Hogyha nem kell senkinek,
akkor az ördög veszi meg.
Üres szívvel megszökök,
nyakamra csomót kötök.

Halottként majd szeretnek,
így zokogva temetnek.
De halált hozó fű terem,

érzéketlen szívemen.

2012. aug. 2.

Hírtelen Hír

Elmerült a vízben a vihar tépett hajó.
A hír, olyan egyhangú, néma, jelentéktelen,
Felhőtlen égből hullott alá sebesen,
és most ott nyugszik a tengerfeneken.

Nem okozott jelentős kárt a baleset.

Közölte ezt felelőtlenül, de kegyesen,
Túlélő nem volt, kacagta sejtelmesen,
Egyedüli utas sem élt teljesen.

Felderíteni az esetet nincs szükség.

Nem fontos, a hajót ki vezette,
Parancs: Az okot senki se keresse,
Idejét felelős keresésével ne vesztegesse.

Legyen békében hullám sírjában.

Értelmetlen eltűnést kutatni hiba,
Értéktelen rakománya csak vita,
Vita, hogy mit hordozott dobozaiba.

Feltört a hajó mérgező mélye.

Sötét természete borítja a tengert,
Napfényt, életet, mindent elnyelt,
Olvasás után embert borzalomba vert.

Tisztítják a nyomokat a tengeren.

Beteg bélyegzővel verik a hullám sírt,
Fedik az igazi, néma, nyomasztó hírt,
Hogy a beteg világ kelti eme kínt.