Sötét városi negyed,
máskor forgalmas lehet,
de most csak kong.
Csodálva járja a tájat,
más már az életet várja,
de ő otthonra lelt.
Csöndes falak között,
vágtat útján a sorsüldözött,
kopog a pszichopata.
Az idő máshol telik,
de a harangot félreverik,
s villámként ér.
Éjfélre eszmélek,
mélyen alszik ezer lélek,
enyém mélyebben.
Tolvajként járok,
vállamon átlátszó zsákok,
maszkokkal tele.
Fedi mi nincs nekem,
egy mázsa másolt érzelem,
de most nincs maszkabál.
Most sötét takar,
az Ember nem zavar,
és én se őt.
Kellemetlen e lét,
nincs benne semmi szép,
neked, se nekem.
Vonz az üres táj,
benne semmi sem fáj,
mert senki vagyok.
Ahol senki se jár,
ott vonul a halál s vár,
rám és én rá.
Talán most végre,
fedetlenül léphetek elébe,
őszintén, szabadon.
Egy jármű kiált,
de utamból félreállt,
életre ítélt.
Csend zajra vált,
sötét a fénybe csap át,
s indul a maszkabál.
