Ahogy leszáll az este,
már szabadak az árnyak,
a sötétségbe veszve.
Nem számítanak idomok,
hogy tompor-e vagy frontol,
netán hogy ki mit gondol.
Csak a mámor az úr,
a kéj mi gyönyörbe nyög,
csókol-szeret hölgy vagy úr.
Érzések, izmok, nedvek,
megfeszülve szeretkeznek,
éjszakán át egyek lesznek.
Mikor fellibben az árnylepel,
épp kéj kéj előtt térdepel,
máskor vadul táncol két kebel.
Vörös ajkak hullámzó tengere,
morajukat forró pára lengi be,
vágyak fáklyáit lobbantja be vele.
Színes mozgatag a sötétben,
nemek, igenek egymás ölében,
tombolnak az élvezet érdekében.
Nyögve nyelve, de hevesen,
álomba simogat a csend,
nyelve búcsúzik szerelmesen.
Árnyak vad, finom zaja oda,
már csak gyönyörcsepp a nyoma,
álomban folytatódik az orgia.
Hajnalig fekszik az árnypár,
alakjuk egybeolvad a párnán,
de hamar felbomlik e nászpár.
Első napvilági csillanással,
örömgyöngyek táncával,
eloson az árny a vággyal.
Homályból ébred a test,
s napvilágra mindent feled,
holnap mindent újra fest.
Már fénnyel telt a szoba,
s az ágyjáték egyetlen nyoma,
mámoros mosoly csoda.
